Nem is tudom hol kezdjem!
Ma reggel elautóztam Dombóvárra a 3 gyerekemmel, hogy ingyenes Maminbaba órát tartsak.
És mennyien voltak???
KETTEN. Mindössze ketten, de azoknak se jött be:(
Az egyik anyuka, aki szívesen csinálta volna, de a gyereke először volt a hátán, álmos volt, és nem tudott elaludni (nem mozgott az anyuka elléggé), feszengett és sírt. Anyuka meg levette, felvette, karban tartotta, letette és táncolt nélküle, majd újra fölvette ...
A másik anyuka meg szinte meg se mozdult. Már a bemelegítésnél (egyet lépünk jobbra, egyet balra) azt mondogatta, hogy Ő ezt nem tudja követni. Nagyon ciki volt nekem, hogy ennyire passzív volt, és végig az is maradt. Az Ő gyereke sem aludt, de legalább meg se pisszent az anyukája hátán (Őt is most hordozták először).
Bőghetnékem volt. És életem legszarabb óráján remélem túl vagyok!
És remélem nem látszott rajtam az elkeseredés. Nagyon igyekeztem tartani magam, vidámnak látszani.
Nem a létszámmal volt bajom (bár az se esett jól), hanem a résztvevők hozzáállásával.
Aztán ebéd után, mikor annyira jól esett volna aludnom egy kicsikét (hajnali 5 óta pörgök), egyik gyerekem se aludt. 2 órát próbálkoztunk, végül annyira felhúztam magam rajtuk, hogy csak sírni tudtam:(
Nem fogadnak szót, visszabeszélnek, megütnek, ordibálnak. Nem tudok hatni rájuk, kezelni őket.
Újra komolyan elgondolkodtam a gyerekek számának redukálásán (Tánti, majd hívlak), mert úgy érzem közeledek egy idegösszeomlás felé:(
Jó hírt a végére: Gábor ma beadta a bankba a hitelkérelmet. Kb.2 hét az elbírálás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése